A Hódítók trilógia második kötete, ami a Hódítók öröksége (Conquerors' Heritage) címre hallgat, nemcsak remek folytatása az első regény űroperájának, hanem itt Timothy Zahn újra megmutathatta miért is olyan kiváló sci-fi író. A könyv ugyanis szakított az első könyv szereplőivel és nézőpontjával, ehelyett a történetet immár az emberek ellen harcoló zhirrzh-ek szemszögéből meséli el. Az egész megközelítés nagyszerű, kiderül hogy nem egy szokványos kétbites popcornscifivel van dolgunk, ahol a jó embereket megtámadják a gonosz, elvtelen és kegyetlen hódítók. Nem, a zhirrzh-ek szemszögéből pont az emberek a kegyetlen hódítók, akik megtámadták az ő felfedező- és kutatóhajójukat, méghozzá ok nélkül és egyenesen bölcspusztító fegyvereket bevetve!
De mik is azok a bölcsek avagy halhatatlanok? Zahn egyik sajátossága (gondoljunk csak a Káosz ébredése című Thrawn-kötetre), hogy szeret idegen kultúrákat, társadalmi és politikai szervezeteteket kreálni és hitelesen bemutatni. Kicsit olyan ez mint Tolkiennél a nyelvek. Nos, itt is kapunk izgalmas húzásokat, talán a legmeghökkentőbb, a zhirrzh által legyőzött chig faj, ahol a gyermekek még karámban tartott és legelni hordott háziállatok, akik később egy bebábozódás révén válnak csupán értelmes lényekké. A zhirrzh civilizáció sajátossága, hogy az élők mellett a társadalom nagy részét a holtak alkotják. A fajnak ugyanis van egy bizonyos fss nevű szerve, amit 10 éves korukban leválasztanak az egyénekről és a családi szentélyekbe helyezik. Amikor pedig egy zhirrzh meghal, a pszichéje ebbe az fss szervbe kerül, amihez kötötten él tovább, amolyan szellemalakként. Ezen szellemek, a bölcsek örökké tartó unalmát úgy űzik el – hogy a társadalomnak is hasznos tagjai maradjanak – hogy csillagok között átívelő kommunikációs hálózatot alakítottak ki közülük, amely azt is lehetővé teszi, hogy a bölcsek közvetítésével két külön világon élő személy is képes valós időben társalgást folytatni. Emellett persze felderítő feladatokra is használhatók, de így sem lehet minden bölcset munkával ellátni, többen csak a szentélyükben unatkoznak, kíváncsiskodnak és pletykálkodnak. Olyan, mintha egy örökké tartó nyugdíjas kontyos híradó világában élnénk, s ez érthetően zavarja a fiatal (értsd még életben lévő) zhirrzh-eket, komoly társadalmi feszültséghez vezetve. Ráadásul mindenkinek eltávolítják a fss szervét, tehát úgy sem lehet dönteni, hogy valaki inkább a tényleges és békés halált válassza, mint a torz szellemlétet.
A zhirrzh társadalom amúgy klánokra épül, s az uralkodó a Klánok Szövetségét irányítja, ahol természetesen a klánok közötti rivalizálás és a politikusi intrika sem hiányozhat. Ez is nagyon Zahn, mindkét oldalon, az emberek és a zhirrzhek oldalán is van egy-egy intrikus és ellenszenves politikus, akit hamar megutálhat az olvasó. Sőt Zahn ebben a trilógiában egy egész fajt kreált, aminek lételeme az efféle intrikák. Természetesen a negatív szereplők mellett a hősök sem hiányoznak, ráadásul az első kötethez hasonlóan ezúttal is egy család áll a középpontban: az abszolút főhős az első könyvben Pheylan Cavanagh-t vizsgáló Thrr-gilag kutató, de rajta kívül fontos személlyé válik fivére, Thrr-mezaz, a dorcasi szárazföldi megszálló csapatok vezetője, menyasszonya, Klnn-dawan-a, illetve az anyja, Thrr-pifix-a is. Bepillanthatunk emellett a zhirrzh uralkodó fejébe is, de az egyik legizgalmasabb nézőpont karakter az első könyvben az emberek birtokába került fss szelvényhez tartozó bölcs. Egy idegen szellem szemszögéből láthatjuk az embereket, az előző kötetben főbb szerepet játszó Meilnda Cavanagh-t, méghozzá úgy hogy a bölcs nem ért minden szót, amit a kutatónő mond, s próbálja megérteni az idegen kultúrát.
Természetesen ez a könyv sem nélkülözi a szokásos Zahn-os csavarokat és fordulatokat, s a kötet végére mind a háborús feleket, mind a háború mögötti motivációkat és félreértéseket jobban megismerhetjük, de emellett az új zhirrzh karakterek is a szívünkhöz nőhetnek, Thrr-gilag családi problémái ugyanolyan fontossá válnak, mint a háború kimenetele. Zahn ugyanis emberiként írja meg az idegen fajok problémáit, mégha nem felejtkeztet el minket arról sem, hogy egészen más lényekkel van dolgunk (például sokszor tudjuk hogy a nézőpont karakternek izgatottan verdes a farka és hasonlók). A szerzőnek sikerül elérnie, hogy míg az első részben az embereknek drukkolunk a gonosz idegen lényekkel szemben, addig itt már aggódunk ezekért a szegény, és hozzánk hasonló zhirrzh-ekért. Na persze nem mindenkiért, hiszen mindkét oldalon ugyanúgy találunk jó és rossz személyeket egyaránt.