Christie Golden műveivel először csupán a Star Wars regényei kapcsán (pl. Sötét tanítvány, Inferno osztag) találkoztam, azt, hogy ő valójában a Warcraft-univerzum egyik legfontosabb írója, csupán a Warcraft film előzményét megéneklő Durotan című regényének olvasása során tudtam meg. Az a regény kifejezetten tetszett, úgyhogy mikor megláttam, hogy a Szukits Kiadó megjelentette Golden egy újabb Warcraft-könyvét, a Vihar előttet nagyon kíváncsi lettem.
A Vihar Előtt eléggé beleránt minket Azeroth sűrűjébe, szóval nekem, aki kb. tizenöt éve nem játszott a World of Warcrafttal sok-sok wikia-keresésre volt szükségem hozzá, hogy felzárkózzak. De ez nem teher volt, sőt a könyvet olvasva lelkesen merültem el egyre méllyebben Azeroth történelmében. Christie Golden könyve persze ezt is segíti, a kötet elején felzárkózhatunk az azt megelőző eseményekből, a Szövetség és Horda közös, Légió elleni háborújából, illetve Varian Wrynn király, illetve a Horda hadfőnökének Vol'jinnak a halálából. Szintén segítette a hozzám hasonló friss olvasókat, hogy a könyv kb. első harmadában Viharvárad új uralkodója, a pap Anduin Wrynn bejárja a szövetséges fajokat – törpök, éjelfek – jobban megismertetve őket is velünk. Míg a másik oldalon az új hadfőnök az élőhalott, pontosabban banshee Szélfutó Sylvanas vonult be a Horda fajai kíséretében, ugyancsak fellibbentve a fátylat az aktuális politikai helyzetről.
A kötet erőssége, hogy mindkét oldal vezetőjének szemszögéből megismerhetjük az eseményeket, a regény két főhőse a kissé naív, jószívű és békére hajló ifjú király, Anduin Wrynn, a másik pedig a számító, körmönfont ám saját élőhalott népével, az Elhagyottakkal igazán törődő Szélfutó Sylvanas. A két nagyon különböző jellem két nagyon eltérő uralkodói stílust is mutat, Anduin könyörületre és párbeszédre épít, míg Sylvanas a kemény kéz híve. Ennek ellenére mindkettőjük igyekszik a népének a legjobbat biztosítani, sőt még abban is hasonlítanak, hogy mindketten úgy gondolják, hogy majd ők megmondják, mi a népüknek a legjobb. Míg azonban Anduin ezt reménnyel teszi, Sylvanas önérdekből is cselekszik.
A könyv azzal indít, hogy a goblinok valami különös anyagot találnak, Azeroth éltető anyagát, az azeritet, amelytől az embert (orkot, trollt, elfet stb.) hirtelen olyan erő járja át, amitől mindenre képes lesz: jobban forog az agya, jobban átlát dolgokat, erősebb, bátrabb és ilyesmi. Ez az anyag azonban azért került a felszínre ilyen nagy mennyiségben, mert Azeroth beteg, ott ahol a titán Sargeras kardja átdöfte. Éppen ezért a gyémánttá és Azeroth szószólójává vált törp király, Magni arra kéri minden nép papját, hogy közös erővel védelmezzék meg a bolygót. Így jut el Anduin király és pap az Asztrálfény Templomába, ahol talkozik a halottnak hitt Calia Menethillel, valamint az élőhalottá vált Alonsus Faol érsekkel.
E bevezető után az azerit-kérdése már csupán a könyv mellékszála lesz, amelyet a goblin Grizzek és a gnóm Saffy kísérletein és különös románcán követhetünk végig, ám ez a mellékszál is hamar megszakad, olyannyira, hogy a páros sorsát már csak a Battle for Azeroth kiegészítésből ismerhetjük meg. Ez a kötetben talán a legnagyobb negatívum a számomra, hogy egy kiegészítő felvezetésére szolgál, és nemcsak önmagában álló történet. Az azerit megtalálása tehát túlmutat a könyv cselekményén, melynek fő szála inkább Anduin király új terve lesz: kibékítse az embereket és az Elhagyottakat, összehozva az élőhalottakat élő családtagjaikkal. Ráadásul erre még az Elhagyottak között is van igény, mégha Sylvanas nem is ért ezzel egyet. A könyv ezen szála kifezetten érdekes, itt ismerhetjük meg a két uralkodó személyiségét és az alattvalóikhoz való hozzáállását. A könyv mondanivalója is fontos: bár az élőhalottak valamiféle gonosz varázslat révén jöttek eredendően életre, egy részük megőrzte személyiségét, jóságát, és még őket is átjárhatja a Fény. Még a legijesztőbb, legborzasztóbb teremtmény is lehet jóságos, minden előítélet ellenére. Más kérdés, hogy ehhez hogyan viszonyulnak az élők, s hogy lehet-e valós remény az összeborulásra, mikor a kedves rokon éppen szétrohad.
Golden kötete kifejezetten tetszett, a befejezés kielégítő volt, csak az azerit-mellékszál elhagyását sajnáltam. A szerző kiválóan ért ehhez az univerzumhoz, és még az élőhalott karaktereket is képes élővé tenni!